2011. október 2., vasárnap

A vágy születése



Megpillantom őt, valami megmagyarázhatatlanul odairányítja a tekintetem rá. Ő is észrevesz, összeakad a tekintetünk, hosszú másodpercekig megszűnik a külvilág, és csak mi ketten létezünk. Érzem, hogy most történik valami különleges.

Megszólal, lágy, mély hangon, kedvesen, és érdeklődőn. Látom a szemében a kíváncsiságot. A tekintete. Egy örvény, ami magához húz, rajta keresztül érzem a vágyát. Szimpatikus, nagyon, és örülök a találkozásnak, most csak ennyit tudok.  
Figyelmesen hallgat engem, érzem, tudom, hogy a szavaim, a ki nem mondottak is eljutnak hozzá, mert minden érzékszervével rám koncentrál. Egy láthatatlan folyosó van köztünk, amiken keresztül áramlanak az egymástól érkező impulzusok.

Ilyen még soha nem történt velem az is jó, ha csak a közelében vagyok, de semmi nem történik. Nem szólunk semmit, de ez nem is zavar. Végtelen harmónia, a lelkem megnyugszik.

Pedig nem is az esetem, sőt mindenben más mint az eddigiek. Titkon figyelem őt, végigmérem minden porcikáját, tetőtől talpig. A haját, az acélszürke szemét, a finom ráncokat a homlokán, az orrát, az ajkait, a kezét, a szép férfias tartását, az izmos hátát…. Mindenét. És tetszik. Nagyon tetszik. Valami megmagyarázhatatlanul vonz hozzá.

Folyton csak ő jár az eszemben, reggel ébredéskor, napközben és este, hol lehet most, kivel, mit csinál? Eszébe jutok-e? Próbálom elterelni a gondolataim, de nem megy. Visszakúszik oda, mintha cseppfolyós lenne.

Remeg a szívem, a lábaim, és mindenem, ha rá gondolok.  Olyan kínzó vágy gyötör, ami arra késztet tegyek valamit különben szétfeszít. Egybe akarok olvadni vele, megízleni, szeretni őt,  megtudni hogyan csókol, hogyan kényeztet, mindent, mindent akarok!

Elképzelem, ahogyan szenvedélyesen magához húz és megcsókol. A karjaiban megszűnik a külvilág, és mi ketten egybeforrunk, az ajkainkon keresztül lépünk be egymás világába.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése